Egyházközségi Apostol

Egyházközségeink heti hírlevelei

KÖZÖS(S)ÉG 5., befejező rész…

Egyszer egy találkozón a "zserbó receptje" hasonlatban a közösségépítésről gondolkoztunk, mely nagyon megfogott. A zserbó egyik fontos összetevője a dió, mely különleges esszenciáját adja. A "zserbó recept"-ben a dió üzenete arról szólt, hogy rejtett erő és új élet bújik meg bennünk, ami külsőleg talán láthatatlan, belülről mégis átformáló és új ízt kölcsönző. A dió kemény héja olyan, mint az ember külső nehézségei, hibái, látszólagos gyengeségei; a belső mag viszont érték, élet, erőforrás, amelyet Isten ültetett belénk.

Magunkra alkalmazva: a közösség tagjai elsőre különbözhetnek, "héjasak" lehetnek, de mindenkiben ott rejtőzik az isteni érték. Ahogy a dióhéj feltörése után előbukkan a mag, úgy a közösségben is megtapasztalva Isten szeretetét a "héjunk" feltörik, és megmutatkozhat, megvalósulhat a krisztusi élet.

A dió önmagában kicsi, talán a héja is saras, repedezett, koszos, de megtisztítva, ha bekerülnek a süteménybe, már nem ismerhető fel, hogy külsőleg milyen volt, mert a sok kis dió belső tartalma (dióbél) együtt szerethető ízt ad, ahogyan a közösség tagjai is együtt lehetnek teljesek Krisztusban. Olykor mi is ilyenek vagyunk, kemények, elfáradunk, elzárkózunk, nem engedjük, hogy Isten vagy akár a másik ember közel kerüljön. És a közösségeink is olykor ilyenek tudnak lenni, ilyenekké válhatnak: zárkózott, megszokásokba merevedett, héjas.

Ha valaki a saját "héja" (kudarca, félelme, bűne) miatt értéktelennek érzi magát, újra és újra emlékeztetnünk kell őt, vagy akár magunkat: a belső kincs, a keresztség pecsétje, a Krisztushoz tartozás soha nem vész el. Sokszor érezzük, érezhetjük magunkat úgy, mint a dió: kívül kemények, zártak, szinte áthatolhatatlanok, és ha valaki ránk néz, talán csak ezt látja: a kemény külsőt. De Isten mindig a belsőre tekint. Ő tudja, hogy a héj alatt ott rejtőzik az élet, az érték, a kincs. És ez a kincs nem más, mint az a belső meggyőződés, hogy Krisztus bennünk él, bennünk akar élni, és általunk megmutatkozni a világnak. Ahogy a dió héját feltörjük, hogy előkerüljön a belseje, a lényege, úgy tör fel bennünk is az új élet, ha engedjük, hogy Krisztus munkálkodjon.

Ne féljünk a saját héjunktól, a repedéseinktől, a ránk rakódott kosztól, mert Krisztus éppen ezekben mutatja meg erejét. A koszt, a bűnt a feltámadt Krisztus kegyelme a szentgyónásban eltörli. A szentgyónásban megtapasztalt "feltámadás" bennünk is tudatosítja: a halálból élet, a sötétségből fény, a zártságból közösség, és igazi Isten-, és emberszeretet fakad. Engedjük, hogy Krisztus feltörje a mi életünk héját is, és előragyogjon belőlünk a belső kincs: az Ő szeretete.

Nem véletlen, hogy a dió akkor kap értelmet, ha közösségben kerül az asztalra. Egy marék dió a zserbónak vagy bejglinek az egyedi ízét adja. Ugyanígy mi is: egyenként értékesek vagyunk, de igazán Krisztusban és a közösségben, vagy pontosabban Krisztussal közösségben, a helyi testvérekkel is közösségben élve, beleolvadva bontakozik ki a teljességünk.

Sok helyen tapasztalhatjuk profán és vallásos társadalmi közegben is, hogy az emberek egy kicsit megfáradtak. Sokszor nincs lendület, kevesebb az összefogás, vagy ha van is, akkor a háttérben olykor a kívülállók érdekeket feltételeznek. Mintha mindenki egy kicsit a saját dióhéjában ülne és csak a külsőt akarná megmutatni.

Egyházközségeinkben Jézus arra hív meg, hogy merjük megmutatni a másik embernek: nem vagy egyedül, nem vagy bezárva a dióhájadba, nem vagy értéktelen, bármilyen külső szenny is legyen rajtad, mert Ő megtisztít, ha te is igazán szeretnéd - és egy nagy "kalandra" hív meg a mai evangélium kapcsán is: "Törekedjetek bemenni a szűk kapun…" (Lk. 13,24).

A dió önmagában is jó, de igazi ízt akkor nyer, ha közösségben kerül az asztalra.

KÖZÖS(S)ÉG 4. rész… Az eddig együtt töltött időnk találkozásai, megbeszélései, megértési örömei, vagy akár "megnemértési" nehézségei rávezethettek mindannyiunkat arra, hogy nem is olyan egyszerű közösségben gondolkodni, főként akkor, ha mindenki csak a saját elgondolásaihoz, berögződéseihez ragaszkodik. Ilyenkor azt érzékelem, hogy elfelejtjük megkérdezni az Urat, hogy mi az Ő szándéka. Pedig minden közösségépítés alapja ez.

Nem beszélve arról, ha esetleges személyes nehézségeinket sem tudjuk megbeszélni. Ilyenkor juthatna eszünkbe újra és újra az ősegyház élete. A megértés a megismerésből, fakad. Mindannyian egyedi teremtményei vagyunk az Úrnak, más és más erősségekkel, vagy épp gyengeségekkel; más és más vérmérséklettel, szellemi, lelki tulajdonságokkal rendelkezünk, melyekből mégis a lehető legjobbat kellene tudnunk felszínre hozni.

Az önmagunkkal való őszinte szembenézés, a benne rejlő felismerés(ek) olykor fájdalmas is tud lenni, de biztos, hogy mindenképp gyümölcsöző. Éppen ezért a krisztusi közösség építése személyes foglalkozást igényel mind a pap, mind minden krisztushívő részéről. A lelkipásztorkodás igen fontos feladata a hívők személyes lelkivezetése, meghívása a megtérésre, segítése az elmélyült krisztusi életben. Ehhez talán nem vagyunk hozzászokva, de bármikor "tanulható". Éppen e célt szem előtt tartva bátorítom a kedves testvéreket, hogy ne féljenek megkeresni. Felejtsük el, hogy a pap másokon keresztül, "vízummal" érhető el. Széles a szolgálati repertoár, de ha keresnek, igyekszem a lehető leghamarabb időt biztosítani a beszélgetésekhez.

Fontos azt is tudatosítanunk, hogy a családi közösség nem csupán a természetes, hanem egyben a természetfölötti életben való kibontakozás fészke, helyszíne is lehet - kell, hogy legyen. Különösen olyan szülők esetében, akik egymás között a krisztusi lelkület szellemében ápolják a kapcsolatot, és ilyen lelkülettel gondoskodnak gyermekeikről is. A családpasztoráció célja a családokban sajátos módon az ilyen lelkület kialakítása, és ápolása. Sok olyan családot ismerek egyházközségeinkben is, ahol ez megvalósul. Családok összejárnak, figyelnek egymásra, együtt keresik Isten szándékát. Ezt a célkitűzésünket is szeretnénk még szélesebb körben kibontakoztatni. Ennek jó kezdeményezése lehet a Szent Mónika imaközösség is.

Egyházmegyénkben nagyon fontos szerep jut minden olyan közösségi, szerveződési formának, mely a maga körében a krisztusi lelkület ápolására törekszik, evangelizáló tényezővé válhat az adott egyházközség(ek) életében. Főpásztorunk külön kér minket, lelkipásztorokat, hogy saját karizmánknak megfelelően ezen a téren is merjünk kezdeményezők lenni. Fordítsunk különleges figyelmet a megújulási mozgalmakhoz tartozó vagy más közösségi kezdeményezésekre (pl. bibliakörök, kisközösségek).

Meg kell tapasztalnia minden egyes krisztushívőnek, hogy a plébánia nem csak egy intézmény, hanem minden korosztálynak egy kicsit az otthonává kell válnia.

Egyáltalán nem könnyű papként sem a krisztusi közösséget építeni munkatársak nélkül. Ezért jó, ha van egy alkalmas képviselőtestület, irodai munkatárs, hitoktató, intéző, akikkel együtt gondolkozunk. Elengedhetetlenül fontos, hogy közöttük alakuljanak elsősorban krisztusi módon közösségivé a munkatársi kapcsolatok.

Az egyházközségek legfőbb közösségformáló eseményének az eucharisztia (szentmise) vasárnapi közös megünneplését kell tekintenünk olyan formában, hogy nem akarunk hiányozni róla és tevékenyen szeretnénk részt venni benne, akár a szép éneklésünkkel, akár a felolvasás szolgálatával, vagy éppen a ministrálás által.

Szép példája lehet a mi egyházközségeinkben is az egymás templombúcsúján való együtt ünneplés, akár azáltal is, hogy a mi közösségünkben ennek okán előesti szentmise van. De gondolhatunk az együtt ünnepelt Húsvéti Vigíliára is, melyet már gyakorlunk a három egyházközségben.

Szeretnénk gyakorlatba ültetni a közös lelkipásztori terv készítését is, mely által közösségeink mindennapi és hitélete is tervezhetőbbé válhat. Az egyes kezdeményezéseknél ne a látványos előre haladásra való törekvés legyen a fő szempont, hanem az, hogy milyen mértékben mozdíthatjuk elő a közösség(ek) és benne a személyek egyéni lelki megújulását.

KÖZÖS(S)ÉG 3. rész…Az elmúlt hetek gondolatai alapján elmondhatjuk, hogy a krisztusi közösség tagjai elszántan törekszenek élni az evangéliumot. Mivel ilyen lelkülettel élnek, Krisztus lelki módon történő, de valóságos jelenlétét biztosítják, Aki által hatékonnyá és mások számára vonzóvá válik, válhat a közösség. Mindazok, akiket Krisztus megújult életre hív, ilyen közösségekkel találkozva megtérhetnek és be is kapcsolódhatnak e közösségek életébe.

A Szentléleknek különféle kegyelmi ajándékai révén a krisztusi közösségekben az adományok, szolgálatok és hivatalok gazdag sokfélesége alakult ki. Ezek kölcsönösen feltételezik egymást a közösség javára. A tagok - papok és világi krisztushívők - egy testben növekednek és tökéletesednek, különféle adományaikkal kölcsönösen szolgálják egymást.

Népünk kereszténnyé válásától kezdve a századok során mindig voltak a krisztusi életet biztosító közösségek egyházmegyénkben és annak egyházközségeiben, fenntartva egyben az apostoli szolgálat lendületét is. Voltak időszakok, és ez tagadhatatlan, amikor ez alábbhagyott. Ilyenkor közösségeink többé-kevésbé csak névleg maradtak keresztények. Olyan hanyatlási időszakok örökségét hordozzuk magunkkal, amikor céltudatosan és megtorló módon akadályozva volt minden olyan kezdeményezés az egyházban, amely a közösségformálást célozta. Elenyésző számban indult csupán, néhány igazán apostoli lélek kezdeményezéséből, krisztusi légkört biztosító közösségi kezdeményezés, vagy egyszerűen a formák kiüresedtek. Nagyon kevés azoknak a híveknek a száma, akik hétköznapi életükben tudatosan és egymást támogatva törekednek a kölcsönös szeretetben való együttélésre.

Néhány egyházközségben, helyi szinten, a Váci Egyházmegyében is született már ilyen kezdeményezés. Főként a megújulási, lelkiségi mozgalmak tagjainak körében, de egyházközségi szinten is számtalan lehetőség kínálkozik. Ezekkel mindenkinek szabad élnie, és az ő tapasztalataikat alapul véve fel lehetne használni mind a közösséggé formálódás, mind a krisztusi lelkület kialakítása, ápolása érdekében. Minden egyes kezdeményezésünk a három egyházközség életében ezt a célt szolgálja.

Azt azonban le kell szögeznünk, és fel kell ismernünk, hogy nem elég az egyházmegye, vagy akár az egyházközség rendszereinek megújítása. Isten egész népének, minden egyes hívőnek kell elsősorban egyénileg és azt követően közösségileg is megújulnia. Ha ez a belső megújulás elkezdődik, külsőleg is, minőségileg is változni fog majd egyházközségünk és egyházmegyénk arculata, közössége.

Ami talán a legfontosabb, sőt merem mondani elengedhetetlen követelmény önmagunkkal szemben az nem más, mint a krisztusi élethez, tanításhoz, példához való határozott ragaszkodás, az abban való elmélyülés és kitartás. Mai világunkban csakis ilyen közösségben maradhat meg az elkötelezett keresztény ember, legyen az pap, vagy világi krisztushívő. Lehetetlen, hogy egyedül, sivatagszerű lelki magányban tudjuk élni kitartóan kereszténységünket.

Személyes tapasztalatom is azt mutatja, hogy mindenekelőtt a papság körében is szükséges a szemléletváltás a krisztusi lelkület formálása érdekében. Hivatásunkat ne csupán adminisztratív jellegűnek tekintsük, (hivatalt vezessünk, épületeket újítsunk, pályázatokat intézzünk) hanem papságunk lényegét elsősorban az apostoli lelkületben lássuk meg. Életünkben a fő hangsúly a természetfölötti lelkület ápolásán legyen. Krisztus másaként legyünk azok, akiken keresztül szerető Istenünk szinte láthatóvá, érinthetővé, megszólíthatóvá, megtapasztalhatóvá válik.

Nagyon jó és hasznos dolog, amikor paptestvérekkel együtt tudunk lenni, akár formálisan, akár non formálisan is, mert ez szükséges, és lehetőség olyan kezdeményezések támogatására, amelyek közösséggé formálódásunkat még inkább segítik. Ezért hála és köszönet püspök atyának is, hogy ilyenekre a mi számunkra is lehetőséget teremt. Hiszem, hogy ha a papi közösségekben mélyül a krisztusi lelkület, ezt a tapasztalatot, amolyan "élet-iskolát" tovább tudjuk adni a ránk bízottak számára is.

Nagyon fontos és szükséges, hogy a pap, mint a közösség lelki vezetője Krisztus példája szerint mindenekelőtt a közösség egységének első számú munkálójává váljon, hogy ez által az egyházközség nagyobb krisztusi közösségként a kisközösségek közösségévé lehessen. (Folyt.köv.)

KÖZÖS(S)ÉG 2. rész…A krisztusi közösség modelljének szorgalmazása a II. vatikáni zsinat igen fontos szándéka. Ismételten említi, hogy a keresztény közösség természetfeletti valóság, és éltetője a benne megjelenő Krisztus. Arról is többször szól, hogy az egyház termékenységéhez szükséges a krisztusi szellemben működő közösségek jelenléte, illetve hangsúlyozza, hogy az egyház éppen ilyen krisztusi közösségi voltában lesz "az Istennel való bensőséges egyesülés jele és eszköze" és "új reménység forrása az emberiség számára" (GS 42). Ezt követően is sajátos témakörének megfelelően szinte minden püspöki szinódus és lelkipásztori jellegű dokumentum fontosnak tartotta ugyanezt hangsúlyozni.

A krisztusi közösség szentségi valóság, mert a közösség tagjainak konkrétan, külsőleg is megmutatkozó, kölcsönös szeretete által maga Jézus jelenik meg benne: "Ahol
ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). Ha plébániai közösségeinkben jelen van Krisztus, Isten jelévé válhatunk a világ számára.

A krisztusi közösség lelkületének az a lényege, hogy mi, mint tagjai elfogadjuk mesterünk hívó szavát, tudatában vagyunk jelenlétének. Elfogadjuk őt főnek, és a krisztusi élet megvalósítására törekszünk. Ezáltal lesz jelenvalóvá az életünkben Jézus, és érzékelhetővé válik az egyház nagy közösségében is.

A krisztusivá válás gyökere a keresztség szentségében kapott kegyelem, amely által Krisztussal egyesülünk, és részesülünk az ő papi, prófétai és királyi küldetésében. Öntudatos krisztusi tanítványokká válva értjük meg, mit jelent a krisztusi parancsnak (vö. Jn 15,12-13) mindenek előtt egymással szemben történő gyakorlása. Akarjuk, hogy a világ arról ismerjen fel minket, mint Krisztus tanítványait, hogy szeretettel vagyunk egymás iránt.

A bérmálás szentségében ezt tudatosan is vállaljuk, és a teljesítéshez megkapjuk a Szentlelket, az ő kegyelmi ajándékait. Ugyanakkor ezt az elhivatottságot élteti bennünk állandóan és bensőségesen az eukarisztia ünneplése és vétele, legteljesebb módon a szentmisében.

A krisztusi közösségnek léteznek meghatározott alaptípusai: a család vagy háziközösség, a bázis-közösség, a helyi közösség vagy plébánia, esperesi kerület, egyházmegye. A krisztusi közösség felsorolt alaptípusai az emberi társadalmak alapformáira (család, csoport, falu és városközösség stb.) épülnek, és azokat alakítják át az Istennel való közösség sajátos arculatára. A krisztusi közösség azonban spontán módon, kisebb létszámú csoportban is megvalósulhat (vö. Mt 18,20).
Így tartalmilag új közösségek jönnek létre, amelyeket a krisztusi sajátosság jellemez.

Az ilyen közösségek vezetője valóban Krisztus, aki a Szentlélek erejében a földi felelősök által hatékonyan munkálkodik. Az ilyen felelősök úgy vállalják feladatukat, mint Istentől kapott küldetést, és a Szentlélek segítségére támaszkodnak. Tisztában vannak adottságaikkal, de korlátaikkal is. Küldetésük teljesítésében a szeretet vezeti őket, és mindig a többiek érdekét figyelve alázattal cselekszenek. A közösség tagjai pedig megbíznak bennük, mert érzik, hogy nem saját magukban és meglátásaikban bíznak, hanem Istenben.

Ezek fényében a krisztusi közösség tagjait, így minket is a következők kell, hogy jellemezzenek:
- elsősorban adni akarunk és nem kapni; Jézus parancsában kell rátalálunk törvényünkre: "Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket."
- figyelni tudunk egymásra, elfogadjuk és segítjük egymást; felelősséget vállalunk egymásért;
- készek vagyunk lemondani saját egyéni akaratunkról Jézus szándékának megvalósulásáért
- készekké válunk vállalni a szenvedést az egység fenntartásáért (vö. Jn 12,24), mert tudjuk, mit jelent: "a szeretet több mint az én igazságom, az egység több mint az én okosságom"

- készekké válunk a megbocsátásra, mert a megbocsátó szeretetben élő közösség vonzó és nyitott 

KÖZÖS(S)ÉG…Az elmúlt hónapok folyamán nagyon sokszor elmélkedtünk, gondolkodtunk arról, hogy mit is jelent a mai keresztény ember számára a közösség, a közösségben való lét. Miként tudjuk ezt Isten szándéka szerint megérteni és megélni. Az elmúlt hetekben készült egy honlapunk is a három közösség számára, amely nem csak bemutatkozó, hírközlő, hanem megerősítő platform is szeretne lenni mindannyiunk számára. A következő két-három számban a közösséggel, mint Isten JEL-ével kapcsolatban szeretnénk mélyebb gondolatokat megosztani.

A közösségben való élet természetes igény az emberben. Ez az igény abból adódik, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette őt. S mivel Isten háromszemélyű, az istenképiség alapján az ember is közösségi lény. Csak Istennel életközösségben képes kiteljesedni. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy emberségének kibontakozásában a kölcsönös szolgálatra, az őszinteségre és a szeretet párbeszédén alapuló embertársi kapcsolatokra van szüksége közösségi szinten.

Szociális adottsága révén az ember mindig igényli a közösséget. Bizonyos közösségek, mint például a család, falu és város, közvetlenebbül tartoznak hozzá. Isten akarata, hogy minden ember családi közösségbe szülessen bele, mert ebben fejlődhet ki közösségigénye, az a törekvése, hogy magasabb rendű célok érdekében társuljon másokkal. Itt fejlődhet ki benne a vágy olyan közösség után is, amely amellett, hogy magán hordozza természetes jegyeit, természetfölötti lényegét is sugározza.

Jézus azonban azt akarta, hogy jelenlétének vonásait mindenekfölött tanítványai közösségének jelenlétén keresztül sugározza igazán a világban. Ezt a tervét Isten fokozatosan bontakoztatta ki a történelem folyamán. Erró1 beszél a Szentírás már akkor, amikor Ábrahám meghívásáról számol be: "Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége" (Ter 12,1. 2a. 3b). Elhívja őt természetes családi, rokonsági stb. közösségéből, hogy természetfölötti tapasztalatban részesítse, és ezáltal mások számára is az üdvösség jele és eszköze lehessen.

A választott nép nagy nevelője maga Isten, aki egy egész néppel lépett közösségre, és ezen keresztül kínálta az igazi, természetfölötti közösség modelljét a világnak. Mózes énekének következő szakasza körvonalazza Isten pedagógiáját: "Megtalálta a puszta földjén a borzalom és a sivatag helyén. Felkarolta, oktatgatta, mint a szeme fényét óvta. Miként a sas, amely repülésre készteti fiait és felettük lebeg, kiterjesztette szárnyait, felkapta s tulajdon vállán hordozta. Egyedül az Úr vezette, idegen isten nem volt mellette"(MTörv 32,10-12).

Az Isten és ember közötti kapcsolatot Jézus Krisztus tette tökéletessé és teljessé. A megtestesült Ige részt vállalt az emberi együttélésben, hogy ezáltal megszentelje az emberi kapcsolatokat, és bekapcsolja az emberiséget az isteni szeretetközösség életébe. Nyilvános működését azzal kezdte, hogy közösséget hozott létre maga körül, az apostolok és tanítványok szerves közösségét, amelynek tagjai feladatul kapták, hogy minden népnek hirdessék az evangéliumot, és ezáltal részesítsenek minden embert a Szentháromság életközösségében.

Jézus Krisztus külön-külön hívta meg tanítványait saját követésére, majd személyes, baráti légkörben közösséggé formálta őket. A századok során újabb és újabb keresztény nemzedékek egymásnak adták át a Szentlélek erejéből a Jézus körüli első keresztények közösségélményét. Erre az élményre, mint képzési és megnyilvánulási formára ma is szüksége van az egyháznak és a mi helyi egyházközségeinknek is. Keresztény közösségeinknek (plébániáinknak és azon belüli kisebb közösségeknek), a krisztusi lelkület szerint kell élniük. Enélkül nem képzelhető el virágzó keresztény élet. (Folytatás a következő héten)